Vajhal dömping és a tavasz
Amikor sorsok találkoznak. Vagy inkább mániák. Z, azaz K édesanyja jött átutazóba, s mivel nem volt világos meddig marad (meg kellett küzdenie a bürokráciával s), kimentem a piacra és hagytam magam elragadni a zöldségektől. Újkrumplit hoztam, zöldborsót, spárgát, mondván valamit majd csak főzünk belőle. Közben beesett egy elég méretes darab vajhal is (egy kiló, a törzse, nem volt szeletelve, ellenben le kellett fagyasztanunk, még ha csak három napra is, tehát felengedés után vajhal maraton várt ránk), így az alapok adottak voltak. Végül is elég gyors a vajhal sütve, köretet pedig friss zöldségből szintén gyorsan lehet készíteni.
Z-nek is jutott, nem túl bonyolultan, vajban sült vajhal, rá egy kis citromos, olajos, borsos-mentás öntet és mellé borsó, vajon párolva, zöld fokhagymával (egy másik tavaszi mánia). Mára pedig itt maradt egy nagy darab hal, a spárga, a borsó fele, újkrumpli...
Az utóbbiból majd holnap lesz valami, és kerül hozzá még három szelet sült vajhal is. Mára félre tettem négy halszeletet, ezeket reggel bepácoltam. Egy szál zöldhagymát apróra vágtam, csakúgy, mint egy gerezd fokhagymát. fehér mustrámagot, koriandert, egy fél hosszú borsot és jamaicai borsot törtem össze, hozzá adtam egy fél cirom reszelt héját, egy kis oliva olajat és ezzel bekenem a halszeleteket, majd néhány órára fólia alatt hűtőbe tettem. A spárgát (zöldet) megtisztítottam, a fejét levágtam, a maradék szárakat négy centis darabokra aprítottam. egy kis vajat felolvasztottam, barna cukorral elkevertem, majd a spárgát olajjal, sóval, borssal és a vajas keverékkel elkevertem. (Ez Mautner Zsófia ötlete, mielőtt előkerülne a plágium vádja.) 220 fokos sütőbe tettem, húsz percre, tíz perc után hozzá adtam a borsót is. A végén friss kakukkfüvet szórtam rá. Közben a vajhalról a pácot lekapartam, a halszeleteket vajban mindkét oldalukon 5-5 percig sütöttem. Tálaláskor a spárgaborsóra (hehe, rossz humor, tudom) parmezánt szórtam, és el tudom képzelni reszelt citromhéjjal is. A többit majd - talán - holnap.
Kísérlet...
... nevezzük így azt az esetet, amikor kitalálsz valamit, elkészíted, belekóstolsz és az első falatnál tudod, hogy - hiába nem rossz amit eszel - egészen pontosan mivel lehetne sokkal jobban elkészíteni. Hát így jártam és is, nem is egy ízben az elmúlt napokban. Persze minden úgy kezdődött, hogy hazaértem és valamit főzni kellett. Se időm, se energián nem volt nagyobb bevásárlásra, nem is szólva arról, hogy néha igazán hasznos kipucolni a hűtőt és a szekrényeket is. A cékla eltüntetése egybe esett a maradék három, már virgoncan leveledző répa és az eleve fagyasztott-felengedett réteslap felszámolásával. (És K-nak is kellett valami gyorsan elfogyasztahó mire későn hazaér.) Az eredmény céklás-répás-fetás rétes, ami nem rossz gondolat, csak... A céklát jó ötlet vajon megpárolni, a répát viszont inkább érdemes lett volna blansírozni. Egyébként 10 dkg fetát elkevertem egy tojás sárgájával, ehhez adtam egy fej kockára vágott és vajban párolt céklát és a három répát, félbe vágva, karikázva és vajban párolva, borssal, csomborral fűszerezve, majd a felvert fehérjét és ezt egy rúd rétesbe töltöttem. Nem rossz, nem rossz, a cékla így nem is színezi el, de a répa jobb lenne roppanósan és ha jobban megőrzni az eredeti ízét.
Persze a kísréletezés lehet kicsit másmilyen is. A bajor kolbászhoz például eredetileg igazán semmit nem kellett volna kitalálni, megsül, kenyér vagy krumpli (püréként, sült krupmliként), mustár, sör. De a grazi és helyi medvehagyma szinte kiáltozott: "készíts el!". És a hűtőből egy egészen pontosan 15 napja lejárt 25 dkg-os Pilos tégelyes túró is előkerült. Így viszont már nem volt egészen biztos a mustár sem. A kolbászt megsütni persze még mindig egyszerűnek tűnt, de mi legyen a túróval, ami már érett tejtermékként viselkedett. Kezdett illatozni, és rúzskéreg nyomai mutatkoztak. (Nem volt rossz, megettük és még élünk.) Így született a medvehagymás túrófánk(szerűség). A túrót 5 dgk liszttel és két tojás sárgájával elkevertem. Egy nagy marék medvehagymát (nagyjából egy piacon árult csomó) forró vízben két percig balnsíroztam, majd a lecsöpögtetett leveleket durván felaprítottam, és elkevertem a túrós tésztával, majd hozzá adtam a felvert fehérjéket. A tésztát forró olajba szaggattam és kisütöttem. (Hát igen, lehet, hogy ez is kevésbé lapos lett volna, ha előbb a túrót és a tojást keverem el, majd a fehérjét és utána a lisztet és a medvehagymát.) De azért kifejezetten jó volt tormával és a kolbásszal. (Sőt, a paprika-hagyma mártással is, amit készítettem, de azt K nem díjazta igazán.)
Végül a kolbász másik részét egy sapnyol tapa recept mintájára készítettem el: kolbász fehérborban pácolva. A kolbászt megszurkáltam, egy lábasba raktam, felöntöttem fehérborral (Wunderlich olaszrizling), egy szál tárkonyt, friss oreagnót tettem bele és előbb felforraltam, majd 15 percig kis lángon főztem. Utána két napra hűtőbe tettem. A kolbászokat karikára vágtam, kis cserépedénybe tettem, felöntöttem a borral és sütőben addig sütöttem, amig a javát el nem főtte. Utána lehet enni, ezúttal kínáltam hozzá sült paprika salátát, olajos, citromos, fehérboros sült zöldspárgát, sajtot, pácolt camambert...
Zöld levelek
Újabb kiruccanás, újabb kifőzdék és csorba. (Pontosabban ciorbiţa, becéző forma imádnak így beszélni.) Noha ez továbbra sem a konyhaművészet csúcsa, mégis akad olyan ötlet, amit érdemes megjegyezni. Így tavasszal mindenféle zöld levelek bukkannak fel és a konyha a C. A. Rosetti téri önkiszolgáló étteremben már két megjegyzésre érdemes ideával is szolgált.
Az elsőt a zöldséglevesben találtam. Ez is, mint minden csorba, savanykás, és jó sűrű volt. Sok-sok risszel, paradicsommal és a szokásos zöldségekkel. Valamint bőségesen tettek bele tormalevelet. Elképesztően jó ötlet, de el tudom képzelni cékla vagy karalábé levéllel is.
A másik étel, amiből el lehet lesni valamit a spenót. Puliszka spenóttal, ezt kértem második fogásnak. A spenót állaga menzai (de nem pürésített), viszont paradicsommal készítették. És kaporral. Érdemes ezt is kipróbálni, persze nem levesesre hagyva, ahogy itt kaptam. Hanem előbb a hagyma, fokhagyma, paradicsom alapot elkészíteni, utána a spenótot hozzá adni és nem agyonfőzni. És jöhet a kapor.
Sárgarépakrémleves zöldborsóval és kéksajtos galuskával
Nem egyszerű akkor főzni, ha K későn jön haza (nyilván ez fordítva is így van, nem panasznak szántam) és emellé még nyűgösen indult el. (Itthon hagyva a szendvicseket is.) Ilyenkor nem árt, ha sikerül kitalálni valamit, ami előre elkészíthető és amikro haza ér egy mély levesesbödönben kézbe veheti, és a kanapén hátra dőlva eheti. Bár egy adagra való marharagu még van a hűtőben, az nem tűnt túl jó ötletnek, hogy a maradékot nyomjam a kezébe. Ahogy az sem, hogy ha már úgyis csak sárgarépa van itthon és hagyma, pusztán ebből főzzek egy levest. (Elképzeltem a reakciót és nagyon nem tetszett.) Mindazonáltal a leves végső fomrája csak lépésről-lépésre alakult ki, kezdetben csak a zöldborsó volt hivatott rafináltabbá tenni.
Elővettem egy kis fej hagymát, amit apróra vágtam. Két nagyobb sárgarépát vékonyan felkarikáztam. Egy dkg vajat megolvasztottam, majd előbb a hagymát, aztán ehhez hozzáadva a répát jó negyedóráog izzasztottam kis lángon. Borssal, szerecsendióval, kakukkfűvel fűszereztem és felöntöttem 6 dl vízzel. Beledobtam még egy tyúkleves kockát és nagyobb lángon kezdtem főzni. Ezalatt a sűrítés kérdése már megoldódni látszott. A K által hazsnálhatatlannak minősített, szépen kicsírázott kiflikrumplikat megpucoltam az ágbogtól, úgy 20 dkg-nyit meghámoztam, felkockáztam és egy idő után a leveshez adtam. (Mivel kicsit sűrűnek tűnt még egy dl vizet is töltöttem hozzá.) Ismét csak hagytam főni, közepes lángon.
Közben kirajzolódott a galuska gondolata. Illetve gombócnak indult, de ahogy a massza végső forműát öltött inkább maradtam az egyszerűbb eljárásnál. Egy tojást ketté választottam, a sárgájához két evőkanál diólajat kevertem, majd két dkg érett, reszelt kéksajtot. (A magyar márványsajtot inkább mellőzzük, de minden más elképzelhető.) Az így kaptt lágy masszához adtam egy mokkáskanál házi medvehagyma pesztót, a keményre vert tojásfehérjét és utána annyi lisztet, amivel már sűrű, de nem kemény masszát kaptam. (úgy 3-4 csapott evőkanálnyit.) A levest közben ellenőriztem, amikor mr pépesíthetőnek tűnt botmixerrel pürésítettem, felforraltam és 10 dkg fagyasztott zöldborsót adtam hozzá. Amikor újra felforrt következett a galuskaszaggatás, rövid főzés után késznek minősítettem. Én kis tejföllel ettem, K csak úgy.
Fetakrémes szendvics és tavaszi meleg saláta
Itthon és a konyhában, nem kell kifőzdén gondolkodni, levest választani és persze a nyugalmas kávézóbeli üldögélést a konyhai akciózás váltja fel. Kicsit gúzsba kötve tánc is, az egyik alapanyag már meg volt, K hagyott két szelet sertéscombot, citrommal, olajjal és zöldfűszerrel bepácolva. Én pedig elzarándokoltam a boltba és közben törtem a fejem mit is kezdjek vele.
Inkább nem részletezem, ahogy kívülről minden bizonnyal elveszettnek tűnő módon bolyongok a polcok közt és közben eljutok addig, hogy a sült hús zöldséges körettel alapeszmét felváltsa az együnk szendvicset vacsorára elképzelése. Valószínűleg az idő volt túl tavaszias, és talán túl konvencionálisnak is tűnt az eredeti gondolat. Az persze mindenképp paradox, hogy a tavaszi saláta leginkább attól tavaszi, hogy a húsipar a répás zöldborsós felvágottat tavaszi felvágottként árulja. És a borsó nem is igen lehetett friss, csak fagyasztott. A szendvics esetében is próbáltam úgy tenni, mintha üdébb étel lenne saját magánál, erre szolgált a fetakrém.
A szendvics elkészítése egyszerűbb, a két szelet húst még egy kis őrölt korianderrel is megfűszereztem, majd forró seprenyőben olaj nélkül mindkét oldalát 1,5 percig sütöttem. Ezt követően kis olajat öntöttem alá, egy fél pohár vizet és fedő alatt pároltam. Amikor elfőtte a levet, újratöltöttem, tíz perc után adtam még hozzá egy késhegynyi szardellapasztát. Úgy 30-35 percig készült, ekkor levetem és a húsokra kis fajat tettem, olvadjon rá.
Mintegy 5 dkg fetasajtot (mármint a fehér, lágy, krémes sajtot) egy teáskanál citromlével, frissen őrölt borssal, friss rozmaringgal és szárított babérrel elkevertem, majd két evőkanál extra szűz olivalajjal (kalmataival) simára kevertem. Végül a péksüteményt hosszában ketté vágtam, mindkét részt bőven megkentem vajjal, majd 180 fokos sütőben 3 percig melegítettem. A péksüteményt ismét ketté vákasztva kicsit elegyengettem az olbadó vajat, rátetem a hosszában ketté vágott sült húst, megkentem fetakrémmel és így tálaltam.
A meleg saláta így kísérő és köret volt. Már korábban előkészítettem a három rövidebb, keskenyebb répát és a 15-20 dkg borsót. Az előbbit vékony karikákra vágtam majd a borsóval együtt három percig blansíroztam. Közben három szobahőmérsékletű tojást forró vízben hat percig főztem, amikor kihűlt meghámoztam. 1,5-2 dl tejszínt két evőkanál édeskés mustárral elkevertem, tört mustármaggal és borssal fűszereztem. Végül egy fél fej kis hagymát (fehéret) apróra vágtam.
Ezt követően 1 dkg vajat felolvasztottam, ezen megfuttattam a hagymát, amikor kicsit lágyabb lett friss szerecsendiót reszeltem rá. Újabb 1 dkg vajat adtam hozzá, amikor megolvadt bele kevertem a balnsírozott zöldséget és rövid párolás (1-2 perc) után fél dl fehérborral öntöttem fel. Együtt főztem, amíg a leve be nem sűűsödött. Ekkor tettem bele a hosszúkás cikkekre vágott tojásokat, majd kétszer átforgatva az egészet mehet bele a tejszín. Ezzel már nem kell összeforralni, csak éppen annyira összeforgatni, hogy felmelegedjen. A kulcs egyébként a vaj. A hagymát és a zöldságeket vajon kell elkészíteni. A borsó még roppanós marad, a répa pedig egészen ress, a lágy tojássárgája pedig szépen lassan elvegyül a mártással.
Előre megfontoltan, Piaf Café - Marosvásárhely II.
Az igazság az, hogy a kifőzdék mellett a Marosvásárhelyt eltöltött három hét során eljegyeztem magam a Piaf Caféval is. Először váltogatva - egy-egy kifőzdei ebéd után kávét, sört vagy teát ittam, desszertet ettem és élveztem a hely meglepő nyugalmát - aztán az étkezéseimet is elsősorban itt lebonyolítva. Alant tehát egy több hét tapasztalatait összefoglaló ismertetés - ha tetszik kritika - következik.
Nem tudom mikor nyílt a Bolyai utcában található kávézó, mindenesetre jó helyen található, egy-két perc séta a főtértől. Nem csak a fekvése előnyös, a Piaf Café kialakításán látszik a tudatos tervezés, az összeszedett dizájn, modern, trendi és akár otthonos is. Nem tudom képes-e vetélkedni a közeli és mindent túlélni látszó Tutunnal az értelmiségi kávézó-kocsma szegmensben, de a közönség itt is változatos, diákok, fiatal, feltörkvő alkalmazottak, divatos szakmák képviselői, üzletemberek és barátnőik/feleségeik (persze nem feltétlenül a férfiakkal együtt), itt-ott talán még politikusok is és persze turisták fordulnak meg itt jól látható összevisszaságban. A hely elrendezése ennek meg is felel, a belépőt tágas előtér fogadja, baloldalt a hosszú pulttal. Ez egyúttal a dohányzó rész "szája", hátul egy lépcsőn érhető el néhány asztal, felette egy galéria, a parapet mögött húzódó hosszú pulttal, jobbra és balra is egy-egy újabb helyiség. Az előtérből jobbra, néhány lépcsőn lefelé egy tolóajtó mögött a nem dohányzó részbe jutunk, alul komfortosabb, tágasabbnak tűnő, az emeleten inkább zsúfolt.
A bútorok nem hivalkodóak, a legtöbb helyiségben klasszikus székek asztalok, a nem dohányzó földszinten kellemes fotelek. (A dohányzó részen egy szobában kevésbé sikerült módon alacsony karoszékek és pamlagok találhatóak.) A kávézó alapszínei a sötétbarna, piros és drapp, a falak kellemesen sárgába játszanak át. Minden helyiség kicsit más, a nem dohányzó melegebb, több pirossal és világos színnel, a dohányzó nehezebbnek, sötétebbnek, kicsit hidegebbnek érzik, még ott is, ahol egyébként a világos falak dominálnak. Én a nem dohányzó rész földszintjén töltöttem el az időm, és nagyon otthonosnak éreztem. Jó az elrendezés, különösen az ablakmélyedésekbe elhelyzett asztalok mellett lehet valaki egyszerre része a kávézó nyüzsgésének és ugyanakkor visszahúzódhat saját kis világába is. Ezt csak segíti a nem tolakodó és jól megválogatott zene is.
Az egész hely kellemes, végig gondolt, marasztaló, a modernség igényét pedig a kortárs festmények is jelzik. Ehhez némi koncept jelleg is társul, amíg ott voltam Aknay János képek voltak a falakon. Az egész határozottan marasztaló, amit csak kiemel a mindenhonnan - diszkréten - visszaköszönő logó.
Semmiképp se várjuk, hogy éttermet találunk, a Piaf kávézó, az ennek megfelelő ételkínálattal és italokkal. Figyelemre méltó a romániai borválaszték, talán a Halewood pincészet újabb erdélyi régiószelektált borait lehetne még felvenni a borlapra, a magyar borokat pedig akár el is hagyhatnák, nem tesznek hozzá sokat. Az persze minden hozzám hasonló magányos vendég számára akadály, hogy a borokat palackban árulják. A vadkörtepálinkából viszont kaphatunk féldecit és érdemes kipróbálni.
A tekintélyes sörkínálatból az újabban Romániában egyre népszerűbb szűretlen (Zwickl-jellegű) söröket hiányonak, de egyébként elég sokáig lehet válogatni. Kávéból van még ristretto is, és a teák megrendelésekor is csak a választás nehéz. Nem teaházi kínálat, de elég gondosan összeválogatott. Fekete teából ugyan csak ízesített van (toffee ízűtől mangóig), van viszont mate és számos zöld tea, sőt a fekete teát tejjel is lehet kérni. A téli hidegben, különösen amíg meg is voltam fázva, napi két kancsó (kétszer 350-400 ml) tea, mézzel igazi felüdülés volt, olykor a nap koronája. A logóval díszített, egyébként fehér kancsó és csésze, a kis, szintén logóval ékesített alátét nekem kifejezetten tetszett. És nyugodtan lehet mellette órákigolvasni, dolgozni. Sürgetést nem érez az ember.
A kiszolgálás és a személyzet amúgy is erőssége a helynek, kedves, segítőkész, csinos, igyekvő, mindig mosolyra készek, egy hét után egyéniségük is egyre feltűnőbb. (Ezzel együtt találkoztam olyannal, aki szerint lassú a kiszolgálás, én ezt nem éreztem.) A kifogások kezelése is működik, tanúja voltam, amint a főnök intézkedett az új adag elkészítéséről.
Mint említettem a Piaf kávézó, klasszikus meleg ételből csak leveseket kínál, egyébként szendvicsek, saláták, reggelik és desszertek elérhetőek. A levesekből érdemes figyelni a napi kínálatra is, ezek képviselik a változatosságot és a kreatitivitás is itt érhető könnyebben tetten. Amúgy is a legjobb leveseket a napi levesek közül ettem, a frankfurti krémlevest telitalálatnak éreztem, egy kelkáposzta krémleves, ami picit savanykás volt, zöldfűszerrel, és a sárgarépa és póréhagymakrémleves is remek volt. Ez persze nem független attól, hogy a leveseken lehetett a leginkább érezni, ahogy maga a konyha és a szakács is jó irányba változik a hetek során. Az első próbálkozásoknál (francia hagymaleves, brokkoli krémleves kékpenészes sajttal) a zökdségek friss íze mellől leginkább egy erőteljes alaplé ízvilága és testessége hiányzott, a hagymalevesből a marhahúslé, a brokkoliból zöldségek. Amikor másodszorra kóstoltam ezeket, már jobban kiegyensúlyozottak, komplexebbek voltak. Amúgy a teám melletti mézet elnézve szívesen kipróbáltam volna a brokkoli levest a kékpenészes sajt mellett egy leheletnyi mézzel.
Mindenesetre többféle célra is lehet levest találni az étlapon. Amikor a megfázással küzdöttem a Piaf raguleves (egy erős, tejszínes csirkaraguleves) esett igazán jól. A minestronét inkább kíváncsiságból kóstoltam meg, K minestronéját úgy sem lehet felülmúlni, szerencsére nem is azt akarták megfőzni. Ehelyett egy egyszerre paradicsomtól savanykás és ettől a tél végén tavaszias és mégis sűrű levest kaptam. A szárzeller megnyugtató módon jelezte, hogy a konyha nem amatőr, igaz, a makaróni (vagyis Magyarországon spagetti) helyett a cérnametélt szerencsésebb levesbetét lett volna, sokkal sűrűbbé teszi az ételt. Az utolsó nap fogyasztott lencseleves sem vallott szégyent, én legalábbis élveztem az éppen ropanós, de messze nem nyers lencsét és a tejszínes levest, habár ezzel is el tudnék képzelni valamilyen kiegészítőt, a sonkacsipsztől kezdve akár néhány szem gyorsan megfuttatott rókagombáig.
A saláták így télen nagyon jól estek, a Piaf saláta (rukola, szárított sonka, paradicsom az alapja) a maga egyszerűségében is kiváló, az itt tonhalsalátaként kínált nizzai saláta az otthoni hasonló próbálkozásaim idézte. Nem panaszkodtam a Cézár salátára sem, bár a Worcester-szószt nem éreztem az öntetben. Mindegyik bőséges volt, akár csak a Caprese, ezt viszont nem volt szerencsés szárított bazsalikommal készíteni. És persze bár az alapanyagként használt zöldségel nem volt semmilyen negatív minőségi probléma, de azért érződött, hogy a téli kínálatból voltak, olyan helyen, ahol nem könnyű ilyenkor a nyár ízeit reprodukálni. (Ezért volt kifejezetten jó a rukola a Piaf salátában és a bő öntettel készült saláták.)
A desszertek a levesekhez hasonlóan jelezték a konyha alakulását. A Créme Bruléevel kezdtem az ismerkedést, ez a magas falú edényben készített iskolához tartozik. Az első kísérlet a tökéletes karamell alatt vastag tejes krémet rejtett, a második-haramdik lazább, rezgősebb állagút, de egyiket sem lehetett otthagyni. A cheesecake (keksz alapon) először darabosabb volt, másodszor simább. A tejszínhab a tortán elsőre bizarrnak tűnt, de a keserű csokoládéöntettel együtt végül nem jelentett gondot, habár nyugodtan elhagyható lenne. (A csoki nem!) És a csoki a narancsos-csokoládés palacsintában is tetszett.
Az utolsó nap megpróbáltam a vegyes sajttálat is. Két személyre szól és nem olcsó, de nagyzolni volt kedvem, na és a kíváncsiság is hajtott. Tényleg hatalmas adag, kékpenészes, fehérpenészes, ementáli, tilsiti és cheddar jellegű, füstölt és friss sajt (mozzarella), almával, dióval és szárított gyümölcsökkel. Sokáig tart, kellemes élménymég inkább az lett volna, ha nem a betegség utóhatásával küzdök és nem egyedül vagyok, mert akkor felbontattam volna hozzá egy üveg bort is. Zsidvei sauvignon blanc-leánykát néztem ki, félszáraz, a maradék cukor és a magasabb alkohol jól illett volna a savasabb sajtokhoz. Ezzel együtt én bátrabban kísérleteznék a tál összeválogatásánál, részben helyi sajttípusokat is ajánlva (pl. telemea, füstölt juhsajt, a manchegora emlékeztető Horezu vagy ugyanattól a cégtől a kecskesajt, Năsal) részben kiváltva a kísérőket, mézzel és lekvárral (narancs, csipke, birs, vörösáfonya, feketeribizli jut eszembe). Viszont mind a salátákhoz, mind a sajttálhoz lehetne eleve tálalni kenyeret, az utóbbihoz esetleg speciálisat is ajánlani.
A Piaf nyugalmat kínáló, hívogató hely egy rohanós nap közben vagy végén is. Plána, ha éppen Sting munkásságából tartanak tematikus hetet. (Bár az esti órákkal érdemes vigyázni, kiszámíthatatlan hányan vannak, amúgy egyig, csütörtöktől szombatig háromig vannak nyitva.) Noha nem tartozik a kifőzde kategóriába nem is drága (egy-egy leves 7 lei, a Piaf raguleves 9 lei, a saláták 11-13 lei, a Piaf saláta 18 lei, szendvicsek akár ennél is olcsóbban kaphatóak, sör pedig van 4 leiért is), különösen ha a menüket kihasználjuk. A Student menüben a napi leves és egy szendvics (némi korlátozással), egy frissen facsart gyümölcsléves együtt 12 lei, a Piaf menüben pedig egy leves és bármilyen második fogás (kivéve Piaf saláta) továbbá gyümölcslé vagy akár egy kanna tea 20 lei. Üldögélni pedig ennél is olcsóbban lehet egy-egy tea mellett. Ennyi időt eltöltve az volt az érzésem, hogy a konyha szilárd alapokon jó irányba halad, próbálgatja a korlátok közt is a kreativitás lehetőségeit. Ha arra járok, még benézek.*
Weblapja (ét- és itallappal): http://www.piafcafe.ro/
Facebook: https://www.facebook.com/pages/Piaf-Cafe/158329884268395
*Persze csak ha még beengednek.
Mit együnk Romániában, ha nincs konyhánk? - Marosvásárhely I.
Általában népszerű téma, mit együnk külföldön, akár egy adott konyha csúcsát kipróbálandó, akár nem olyan jól eleresztett turistaként, akár azért, hogy "autentikusat" kóstolhassunk. A probléma azonban akkor a legégetőbb, amikor hosszabb időt, egy helyen kell eltölteni - és nem turistaként, de a főzéshez szükséges felszerelés nélkül. (Ide értve a korlátlan anyagi forrásokat is.) Mondjuk reggeltől estig dolgozni, aztán egy lényegében alvásra kitalált szobában aludni.
Mindjárt előnyös, ha a szobához jár reggeli, ebből bőségesen lehet fogyasztani. (Bár egy hét után azért minden büféreggeli megunható.) Ha az ember ehhez van szokva, akkor máris elég egyetlen másik étkezést megszervezni. Örömmel jelenthetem, ez Marosvásrhelyen sem lehetetlen, de nem is olyan egyszerű. Étterembe két okból nem szívesen tévedek be. Egyfelől nem feltétlenül bírná a pénztárcám naponta, másfelől a tipikus erdélyi éttermi kínálat legfeljebb turistáknak megfelelő. Nehéz is, gyakran sok is, vagyis alkalmilag elmegy, de ezen élni nem túl egészséges. Pedig lehetőség lenne.
A megoldás számomra egy tál csorba, egy meleg, sűrű és savanykás leves. Elég laktató - különösen kenyérrel, és furcsa módon még a legrosszabb is ehető szokott lenni. Viszont nem is olyan könnyű itt hozzá jutni, mert a városban feltűnő a kifőzdék hiánya. A központban leginkább kebabosok vannak, néhány kolbászos, hamburgeres, szendvicses étkezde, pizza. (Mondjuk az kevésbé meglepő, hogy kűrtős kalácsot nem itt lehet találni, az üzlet jól megy másfelé, a marosvásárhelyi készítőket is inkább a magyarországi fesztiválokon, vásárokon lehet fellelni, vagy Bukarestben. Két éve is ott találkoztam velük, sőt, még pálinkát is árultak - pillepalackból.)
Végül három helyet sikerült azonosítanom, ebből kettő kifőzde, a harmadik étteremt és pizzéria, de egy kis szegletben napi menüt árulnak, ebben pedig van csorba is. A főtéri Tacco Tacoo a legkevésbé vonzó külsejű, de ez kínálja a legnagyobb választékot, ez egyúttal állandónak is tűnik. Pacalcsorba, húsgombócleves, zöldségleves, paszulyeves füstölékkel, csirkeleves. A főtéri Leo étteremben kapható a menü, ez azt is jelenti, hogy a leves is változik. Végül kis sétára az Emma a leginkább kultúrált, fabútorokkal, egy elég ízlésesen berendezett pincehelyiség, ott is napi menü van, de többféle levessel. Sajnos a hallevesük elfogyott, mire oda értem. És náluk a leginkább ehető a második fogás.
Mert a Taccoban ezzel meg se próbálkoztam. Amúgy is saormában utaznak leginkább, és a főételeik tipikus kifőzdei valaminek néznek ki. A leves is itt a leggyengébb, de mint mondtam a csorbát nehéz rosszul készíteni. Pedig itt még csak nem is korpaciberével vagy legalább ennek szárított változatával savanyítják. A húsgombóclevesük is ízletes volt, pacalcsorbát meg úgy is csak itt kaphattam. A Leo levese jobn sikerült (zöldségleves), de a második fogás... Bolonyai palacsinta, vagyis darált húsos töltelékkel töltött, rántott palacsinta - ez már önmagában sem volt túl jó -, amihez sikerült nehezen minősíthető - inkább cukorszirupként felfogható - tartármártást adniuk. Az Emma volt a legkellemesebb mind közül, bár ahogy elnéztem disznóhúsból már itt is alig készül étel. Itt csak annyi problémám akadt, hogy elég későn érkezve nem kaptam hallevest és a kolozsvári káposzta maradékát kedvesen kitették a tányéromra egy adagként. Legalább másfél lehetett.
Sertés és lencse, ki tudja hányadszor?
Ezt az ételt már nem első változatban próbáltam ki, telente időnként rámtör a jóféle sült disznóhús és a még éppen hogy leves, fűszeres és melengető lencse kettőse iránti vágy. A feladatom az volt, hogy vegyek valamilyen húst, a tarja bizonyult a leginkább hívogatónak. A köret dicsőséges helyéért versenyben volt egy saláta, "valami póréhagmyával", kelkáposzta (fél fej a hűtőben), de a lencse bizonyult a leginkább meggyőzőnek. Különösen, miután kiderítettem (Chili és vanília blog), miként lehet beáztatás nélkül, azonnal elkészíteni. (Először 15 percre lobogó forró vízben kell főzni, majd utána megfőzni.)
Elkészíteni nem túl bonyolult, néhány apró trükk sokat lendít rajta. Most például az, hogy zsiradékként kizárólag vajat használtam.
Egy fej lilahagymát negyedekre karikáztam, felaprítottam két gerezd fokhagymét. Egy répát is felkarikáztam (ajánlott nem túl vastagra). A hagymát és fokhagymát egy dkg vajon megpároltam, majd hozzá adtam a lencsét és a répát. Sóval, borssal, koriander zöldjével, füstölt paprikával és egy teáskanál szárított trombitagombával ízestítettem. (Az utóbbitól nem kell megijedni, szupermarketekben lényegében mindig kapható a szárított gomba, ezt lehet összetörni.) Azután pároltam, és közben előkészítettem a húst.
A tarjából két egy centi vastag szeletet vágtam, mindkét oldalon bedörszöltem camargue-i fűszersóval. 1-1,5 dkg vajon mindkét oldalát egy percig sütöttem, majd a hússzeletekt rátettem a lencsére, ráöntöttem a vajat és az egészet felöntöttem két dl fehérborral (Gelavilla Öreghegy) és egy dl vízzel. Ezután 130-140 fokos sütőben 1 óra 15 percig készült, időnként a lencsét átkeverve. Akkor vettem ki, amikor már csak éppen egy kevés leve maradt.
Szombat, vasárnap
Nem tudom mi jött rám. Szombaton és vasárnap is főzni akartam. Sőt, nem csak egyszerűen főzni, de sokat és változatosan. Szombaton egyenesen egy komplett - vasárnapi - menüt. Három fogást.
A kezdet rémisztő volt, havazást ígértek, hideget és K aznap ki kellett mozduljon. Egy leves, ha hazaér, jó sűrű, tápláló és erőteljes ízű helyénvalónak tűnt. Aztán ott volt a rukola, azzal is ideje vplt kezdeni valamit. És végül a száradó kalács. Szóval vasárnap szombaton - maradékból?
Először egy hagymalevest készítettem. Két fej nagyobb hagymát felaprítottam, olajban megpároltam, majd megszórtam egy evőkanál vargányaporral és egy percig pirítottam. Borssal, szárított zellerrel és petrezselyemmel, babérral fűszereztem, majd egy leveskockát dobtam bele. Felöntöttem hét dl vízzel és három kisebb, kockára vágott krumplit adtam hozzá. Amikor a krumpli megfő, össze kell turmixolni.
A határozott karekterű leves (és a desszert, Stahl Judit szárított kalácsból készült rakott kalácsa) mellé a rukola egy könnyebb második lehetőségét kínálta. Akadt még itthon két körte - éppen jól beértek mintegy 8-10 napos utóérleléssel. Került továbbá két marék dió és 10 dkg füstölt kecskesajt. Érettebb, félkemény, nem a friss típus és nem is a lágy belsejű.
Először elkészítettem az öntetet, egy fél citrom levéhez hat evőkanál diólajat adtam, egy teáskanál aszalt gyümölcsös mustárt és egy evőkanál hárs-gesztenye mézet. (Semmiképp sem ajánlanám a jellegzetesebb ízű mézeket - gesztenyét, fenyőt, erdei mézet - önmagukban, inkább kevésbé karaktereseket.) Az egyészet kézi habverővel elkevertem.
A körtét kimagoztam, meghámoztam, kokcákra vágtam.- A kecskesajtot fél centiméteres kockákra vágtam és sütőbben 1-1, percig grilleztem. A salátához egy tányérra rukolát halmoztam, rászórtam a körtét és a diót, meglocsoltam az öntettel. Közben elkészült a sajt, ezt is ráhalmoztam és még egy kis öntetet locsoltam rá.
Sült sertéscomb póré- és kelfőzelékkel
Elnézve a címet szerintem sokan legyintenek majd: ja, a menza. Pedig nem, hiszen a főzelék fogalma mára szerencsésen kitágult, nekem ennek hallatán már eszembe sem jut az a rettentő színű valami, amire a konyhás néni rálöttyintett egy jó nagy szedőkanálnyi piros zsírt és benne egy fél maréknyi mócsingos húst. Manapság jöhetnek a ress, roppanós, nem vízben főtt, hanem inkább olajon vagy vajban megfuttatott, zamatos zöldségek, amiket a legelvetemültebb változatban talán csak egy kis barna vajjal kell meghinteni, hogy kész legyen a főzelék.
Ennyit a kultúrmisszióról, a vacsora pedig úgy formálódott, hogy volt négy szelet sertéscombunk. Előre felszeletelve hoztam, kényelemszeretetből. (Nem a hús szeletelését akartam kényelmesebben megoldani, hanem a vásárlást és a boltban előre csomagolva csak szeletelt comb volt.) Az világos volt, hogy ezt valamiképp meg kell sütni (hagyományosan, semmi hókusz-pókusz), de mi legyen hozzá. Ezen én eredetileg nem gondolkodtam, helyette gondtalanul vásálogattam cukkinit, gombát, kelkáposztát. Aztán amikor otthon kiderült, hogy jobb lesz, ha most én főzök, akkor kellett valamit gyorsan összerakni. Egy fél póréhagyma még volt otthon, egy fél fej kelkáposzta pedig elég jól ment hozzá - gondolatban.
A húst egyszerűen bedörzsöltem füstölt paprikából, borsból, korianderből, fekete mustrámagból készült fűszerkeverékkel. A póréhagymát félkarikákra vágtam, a kelt felkockáztam. A hagymát kis olivaolajon megpráoltam, sóztam és borssal, tört köménnyel, szárított zellerrel, korianderrel fűszereztem. Egy evőkanél mustárral együtt kicsit pirítottam és hozzá adtam a kelkáposztát. Rövid ideig pirítottam, majd egy kis vízzel felöntve pároltam, amíg a levét el nem főtte. Ezt követően félre tettem. Két dl főzőtejszínt elkevertem két evőkanál tejföllel. Amikor a pórés kel kicsit hűlt, elkevertem a tejfölös tejszínnel. Végül a srtésszeleteket forrú serpenyőben mindkét oldalukon egy-egy percig sütöttem.
Egy kerámiatálba halmoztam a főzelékből, erre tettem két szelet húst, majd 180 fokos sütőben 20 percig sütöttem.
Papardelle csirkével, rókagombával és aszalt paradicsommal
Az úgy kezdődött, hogy négy csirkecombot vettem. Aztán kiderült, hogy még sem ebből kellene főzni, jobb ha inkább lefaygasztjuk. Mivel akkor még úgy tűnt, hogy ha majd felengedem ezeket négy főre kell főznöm, egyben kerültek a fagyasztóba. Aztán a dolgok másként rendeződtek, a csikrecombot viszont tegnap már csak egyszerre lehetett felolvasztani. S a mustáros-hagymás sült csirkecomb után még mindig karadt kettő.
A tészta K ötlete volt, sőt a papardellét is ő készítette. Nekem csak azt kellett kitalálnom mi legyen a mártás. (Vagy inkább - mint utólag kiderült - a ragu.) Mivel előző este előkerült egy fél maréknyi fagyasztott rókagomba is, két összetevő adottnak tűnt. Viszont valahogy kevésbé egy nehezebb, téliesebb tejszínes mártásra vágytam, inkább valami változatosabbra.
Vigyázat, végül nagyjából négy adag mártás sikerült!
A két csirkecombot sütőzacskóban, fokhagmyagerezdekkel körbe rakva megsütöttem, a zsírt és a fokhagymát félre tettem (az utóbbi K egyik kedvence kenyéren szétnyomva), a húst a csontról lefejtettem és felkockáztam. Egy fej hagymát apróra vágtam, csakúgy mint öt-hat nagyobb szárított paradicsomot. A rókagomba szimpatikusan kicsi volt, ha nagyobb azt is érdemes felaprítani.
Egy evőkanál olivaolajon megpároltam a hagymát, sóztam, borsoztam, szárított zellerrel ízesítettem, hozzá adtam a csirkehúst, amikor a hús kicsit lepirult került bele a rókagomba és együtt is pároltam néhány percig. Ekkor következett a paradicsom, megint csak néhány perc párolással, pirítással. Ezután felöntöttem 75 ml bor és 75 ml víz keverékével. (Demeter Úrágya Furmint 2007, valami keményebb, ásványos bort szántam erre - és aztán mellé - a gomba jellegzetes íze miatt.) Eztuán már csak el kell kicsit forralni a levét, egy evőkanál apróra vágott kapribogyóval, némi szárított bazsalikommal és friss rozamringgal fűszereztem, végül felöntöttem úgy fél decinyi tésztafőző vízzel. Amikor ezt is kicsit elforrta még a tűzön elkevertem a leszűrt tésztával. Végül a tányérban parmezánt reszeltem rá.
(A fotóért K-t illeti elismerés.)
Gombás-cukkinis tócsni (vagy micsoda)
Bár megértem mindazokat, akik szerint a tócsni (lepcsánka, prósza és társaik) legyen egyszerű és ne variáljuk mindenfélével, sőt, azokat is akik szerint a tócsni csak akkor tócsni, ha csak krumpliból és lisztból készül, nem nagyon tudok más nevet adni a két oldalról serpenyőben sütött, amorf és vastag, masszából készült ételeknek. Most is az volt a feladat, hogy a gomba maradékát főzzem meg, mert megromlik. A buszra várakozva még mindig nem votlam elégedett a sült paprikából, gombából, tejszínből készült mártással (és az ehhez elkészített tésztával), de csak miután otthon mizerábilis állapotban találtam a kápiát ugrott be: mi lenne, ha a paprikát kihagynám és nem is mártást készítenék. Két tojással és két főtt krumplival bármit összekeverve, adagonként szépen megsütve tócsnit kapok.
Végül a gomba (úgy 20 dkg) mellé egy cukkinit választottam, mindkettőt felaprítottam. Egy hagymát negyedelve karikára vágtam, olajban megpároltam, a gombát hozzá adva nagy lángon pirítottam. Korianderrel, borssal és zellerrel fűszereztem, majd elkevertem a cukkinival. Együtt közepes lángon pirítottam. Közben a héjában főtt krumplit lereszeltem, a tojással és egy kis tejszínnel elkevertem, hozzá adtam a gombás-cukkinis ragut és végül némi parmezánt reszeltem bele. A masszából nyolc adag lett, gyorsan átsül, bár kicsit lágy volt, de kivételesen inkább nem idegeskedtem emiatt. Két főnek meglehetősen jól sikerült vacsora.
Már megint a cég - citromos-pirított csirkemelles szendvicskrém
Ezúttal jóval nagyob szabású rendezvény, ismét hozomra. Amikor arról faggattak én mivel is járulnék hozzá az elmaradhatatlan, most éppen cukkinis-currys túrós lepényként elkészült cukkinilepény* mellett felrémlett a Marie Christensen szendvicsbár rozsos fél baguetteje, benne a citromos csirkés szendvicskrémmel és camambert-rel. Néha próbáltam reprodukálni, egy ideje viszont elfeledkeztem róla.
Most viszont a technológiát is megváltoztattam, továbbá integráltam a camambert. (Mármint nem matematikailag, csak bele a krémbe.) Kellett hozzá 1 kg filézett csirkemell, két 9 dkg-os camambert (CBA sajátmárkás, ami lengyel, nszes neked nemzeti tőke, viszont sokkal jobb, mint a tipikus éretlen Tihany stb.), 3 dl tejföl, 1 dl tejszín, 10 dkg vaj (lágy), msáfél citrom leve, egy citrom héja, sok friss oregano, bors.
A kulcs a csirkemell elkészítése, kevés olajban mindkét oldalán két-két percet pirítottam, majd sütőben kvázi sou vidáltam. Vagyis próbáltam egy óráig alacsony hőfokon párolni, ehhez - utólag - inkább 80 fokos sütő kellett volna, de még a 100 fokossal, amit fél óra után 80 fokosra vettem vissza is jó rugalmas, egy csrikemellhez képest leves és jó ízű húst kaptam. Közben egy aprítógépben összekevertem a tejfölt, vajat, tejszínt és a ócamabert, majd ebbe a masszába, szintén aprítógéppel kevertem bele a kockázott csirkemellett. Egy nagy tálba kiszedve borsoztam, hozzá adtam a citrom héját és levét végül az apróra vágott oregánót és homogén masszává kevertem.
* Ehhez a tészta úgy készült, mint a karácsonyi munkahelyi rendezvényre, a töltelékhez viszont fél kiló túrót 3 dl tejszínnel, egy tojással kevertem össze és ehhez adtam egy cukkíniből és egy fej hagymából készült, currys ragut. A tepsibe simított tésztára öntve úgy 45 percig sütöttem 200 fokon.
Sonkás kelkáposzta
A karácsonyi sonka egyik maradványa egy hatalmas adag sonkalé volt. A fagyasztóból viszont egy hatalmas adag szarvashús került elő, amit lassan már ideje volt elfogyasztani. A hús bélszínközeli részről származott (még emlékszem, miként fejtettem le egy fél szarvas csontvázáról), nem sok értelme lett volna bonyolítani, szép ujjnyi szeletekben megsütöttem. Viszont nagyon jól illett hozzá a sonkás kelkáposzta, amit készítettem.
Egy fél kelkáposztát felkockáztam, két fej hagymát hosszában karikára vágtam, két gerezd fokhagymát is felszeleteltem. A hagymát és a fokhagymát bő zsírban (kacsa- és sonakzsírban) megpároltam, sóztam, rádobtam a kelkáposztát, majd megfűszereztem rozmaringgal, kakukkfűvel és borssal. Végül 6 dkg paradicsompürét elkevertem 1 dl fehérborral és három deci sonkalével és ezt a kelkáposztára öntöttem. Addig pároltam, amíg a leve nagy részét elfőtte, csak egy jó sűrű alap maradt. Most adtam hozzá kockára vágott sonkát is, de ez nem létszükséglet.
Karácsony - IV. saláták
Kétféle saláta is készült, szarvassonkából és füstölt halból. A füstölt halas valójában Jamie Oliver fetás céklasalátájának tovább fejlesztése. Ehhez két nyers céklát meghámoztam és vékony karikára vágtam, egy grapefruitot kifiléztem, mindkettőt tálba tettem és 5 dkg fetát tettem rá felkockázva. Az öntet citromos-olajos öntet, egy citrom levét hat evőkanál olivaolajjal kevertem el.
A szarvassonkás saláta alapja rukola, vékonyra szeletelt, majd felkockázott szarvassonka, egy kápia kockára vágva, egy lilahagyma negyedelve, majd felaprítva, két paradicsom szeletelve. Ehhez két evőkanál felaprított kapribogyóból, két evőkanál mustárból és olajból készítettem öntetet, amit kakukkfűvel, rozmaringgal, borssal, korianderrel fűszereztem.
Karácsony - III. a sonka
A paprikalekvárhoz - illetve hát fordítva - finn karácsonyi sonka készült. Az előkészítés meglehetősen hosszú, kezdve a sonka beszerzésével. Nem kifejezetten szezonális étel a füstölt sonka, bele is telt egy időbe, amíg találtam. Ráadásul mindjárt egy hét kilós darabot, ami két főre erősen túlméretezett. Csak azzal vigasztalhattam magam, hogy megfelelően feldarabolva lesz egy csülköm, egy szép nagy darab sonkám szilveszterre és még a karácsonyt is letudom.
A sonka felső részét vágtam le, úgy, hogy a csont végét megkerültem. Előbb majdnem egy napra vízbe áztattam, majd újabb adag vízben felfőztem és egy darabig gyöngyöztettem, végül hagytam kihűlni. Végül eltávolítottam a bőrét (de hagytam rajta a zsírjából). Finn (vagy akár svéd) karácsonyi sonka lényege, hogy a főtt sonkát valamilyen kabátban, burokban megsütjük. Ez nem ördöngösség, egy tojás sárgáját két evőkanál mustárral és egy evőkanál narancslekvárral elkevertem (a lekvár nem része az eredeti receptnek), ahogy négy evőkanél zsemlemorzsát is három evőkanál cukorral. A sonkát egyenletesen bekentem a tojásos masszával, majd elosztottam rajta a zsemlemorzsát, úgy, hogy mindenhol beborítsa. Ezután addig sütöttem, amíg a kéreg meg nem barnult. (A paprikalekvár mellett párolt vöröskáposztát is készítettem, de igazából a káposzta és a lekvár üti egymást, külön-külön érdemes a sonkával felszolgálni.)
Karácsony - II. paprikalekvár
Jóval az ünnep előtt K jelezte, hogy jó lenne ha skandináv jellegű karácsonyi ételeket készítenénk. A hal és mindenféle gyökérzöldségek mellett ez sült sonkát jelent mázzal vagy kéreggel, az elkészítés pontos mikéntjét viszont nem döntöttem el egészen 24-ig. Csütörtökön egyik kedvenc éttermünkben vacsoráztunk, én kacsa mellett kértem paprikalekvárral. Finom volt és ugyan még nem tudtam milyen lesz pontosan a sonka, de biztos voltam benne, hogy a paprikalekvár jó lesz hozzá. Igaz, én a saját változatomat készítettem el. Az étteremben hígabb és kevésbé fűszeres volt, de ez tényleg csak ízlés kérdése.
Az alapja sült paprika, én kápiát használtam, szerintem az a legjobb sütve, vagy paradicsompaprika. Az olajjal bekent paprikát sütőben megsütöm, egy tálba teszem és fóliával vagy egy nejlon zacskóval beborítom. Amikor kihűlt lehúzom a héját (óvatosan, a leve is megmaradjon), eltávolítom a magokat és a húsát kockára vágom. Egy lábasban 3 evőkanál világos barna nádcukrot karamellizáltam, majd hozzá adtam 2 evőkanál gesztenyemézet. (Lehet más méz is, a gesztenyének mér elég intenzív az íze, így érződik a lekvárban, az akác kevésbé lenne jellegzetes, fenyőmézet és erdeit viszont nem javasolnék, ezek már túl erősek.) Bele öntöttem egy lime levét, őrölt korianderrel, rozmaringgal, borssal és késhegynyi füstölt paprikával fűszereztem. Adtam hozzá még egy teáskanál hagymalekvárt (előre gyártott, üvegből), majd bele tettem a paprikát és kis vízel felöntve úgy tíz percig főztem kis lángon. A végén hozzá adtam egy evőkanál balzsamecetet, összeforraltam és kis tálkába töltve hagytam kihűlni.
Karácsony - I. A cég
Mármint a céges karácsony, amennyiben egy egészen más jellegű munkahelyet cégnek lehet nevezni. Gondolom sokféle szokás van, hűséges munkaerőként én egyet ismerek, itt csak a szervezés változik. Részlegről részlegre. És vele az ételek elkészítése. Az idén süteményversenyt hirdettek a szervezők, sós és édes sütiket vártak. Verseny is volt, bár úgy tűnik, hogy a sütemény a szavazók számára csak édes lehetett.
Még szerencse, hogy ilyenkor józan ember nem nyerni szerezne, hanem segíteni. S mivel én amúgy sem tudok jó édes süteményt sütni, gyorsan egy currys cukkini lepény mellett döntöttem. Nem túl bonyolult, viszonylag nagy adag készíthető és azért ehető.
Vajas tésztát készítettem 15 dkg margarinból és 23 dkg lisztből. Az átszitált lisztbe kockára vágva tettem bele a margarint és egy evőkanál vízzel és némi sóval megdagasztottam, Akkor jó, ha egy tömbben marad és leválik az edény faláról. Ha lágy lenne még lisztet kell adni hozzá, ha kemény vizet. Amikor kész fóliába csomagolva hűtőbe tetem.
Másfél közepes cukkinit megfeleztem, majd vékony szeletekre vágtam. Felkarikáztam egy fél rúd póréhagymát, két gerezd fokhagymát apróra vágtam. A póréhagymát olajon dinszteltem, sóztam, borsoztam, korianderrel, majd curryvel fűszereztem végül hozzá adtam a fokhagymát. Vízzel kicsit felöntve addig pároltam, amíg el nem főtt a leve és a cukkini puha nem lett. Kihűtöttem, majd 2 dl tejszínt elkevertem 5 dkg reszelt füstölt juhsajttal, végül az egészet a cukkinis-pórés masszával.
A tésztát téglalap alakúra nyújtottam, bele tettem egy nagy lapos tepsibe és ráhalmoztam a masszát. 180 fokos sütőben 25 percig sült, ekkora szépen barnulni kezdett a teteje. Így inkább erőteljes íze volt, a füstölt juhsajt miatt, de enyhébb ízű sajttal vagy sajt nélkül inkább a curry érvényesül.
Valami vacsora
Mármint nincs semmilyen értékelhető neve. Túl hosszú lenne, sertés, sokféle fűszerrel (keleties-e nem is tudom), és cukkini póréhagymával és... Szóval legyen egyszerűen vacsora, ami a szekrény alsó rekeszében található cukkiniből és egy fél póréhagymából indult és menet közben is sokat változott. Eredetileg arra gondoltam, hogy mindehhez kockára vágott sertéshúst adok és egy ragut készítek. Aztán a fél kiló sertéscombbal haza érve inkább a külön elkészítést választottam. Hús. a zöldségekből valami, amit nevezzünk főzeléknek (noha nem egészen az) és rizs, hogy biztos ne maradjunk éhen.
A húst ettől még kockára vágtam. Édesköményből, görögszénából, őrölt babérlevélből, bazsalikomból, zöldborsból, késhegynyi édesnemes paprikából készítettem fűszerkeveréket, ezzel a húst elkevertem, majd egy citrom levét öntöttem rá. Egy darabig állni hagytam.
Egy faj hagymát apróra vágtam, olivaolajon megpároltam, majd hozzá adtam a húst. Rövid ideig pirítottam, majd fél deci vizet ráöntve (és folyton pótolva) addig főztem, amíg megpuhult. Ekkor a levét elfőztem. Közben a cukkinit negyedekre vágtam, a póréhagymát félkarikákra. Két gerezd fokhagymát felaprítottam. A póréhagymát olajban megdinszteltem, hozzá adtam a fokhagymát, sót, borsot, koriandert, majd a cukkinit és készre pirítottam. A hagyma már dinsztelt, a cukkini még picit ress, de oda is kap. Így együtt már egészen jó vacsorának bizonyult., a maradék cukkini pépesítve kenyérre is kiváló.
Céklamentés
A cékla szívós növény. Legalábbis erre utal, hogy amikor tegnap megnéztem, hogy mi történt a két hete (már akkor is elsősorban azért, hogy ne aszalódjon tovább) megsütött céklával a teraszon, kiderült, hogy semmi. Egy részéből valamiért még mindig halsalátát akarok csinálni (ez volt az eredeti elképzelés is), de ahogy elnéztem a sült céklákat, s közben eszembe jutott, hogy még nem is ettem semmit aznap, eldöntöttem, hogy össze dobok egy egyszemélyes adag salátát.
Két sült céklát kockára vágtam, egy tálban bőven megborsoztam. Ezt követte az egyéb hozzávalók felkutatása. A hűtőben szemet szúrt egy bontott paradicsompüré, így az öntetet egy teáskanál paradicsompüréből, egy teáskanál gesztenyemézből, kis citromléből és olivaolajból készítettem el. A pulton még mindig van egy darab gyömbér, egy vékony szeletnyit ráreszeltem a céklára. Amikor a paradicsompürét vissza tettem a hűtőbe feltűnt a kapritermés üvege, öt-hat darabot felaprítva szintén a céklához adtam. Így együtt ,meglepően kellemes saláta lett belőle.
Keresés
Régi bejegyzések
- Jelen
- 2012. május
- 2012. április
- 2012. március
- 2012. február
- 2012. január
- 2011. december
- 2011. október
- 2011. szeptember
- 2011. augusztus
- 2011. július
- Az összes »
Utolsó kommentek
- Zöld levelek, Csőrike: Apropó lapi: Van esetleg ötleted, hogyan készíthetnék valami levesfélét medvehagymalevélből??... »
- Sült sertéscomb póré- és kelfőzelékkel, Csőrike: Nyámm! az a zsemle is fincsi ám melléje;-) »
- Kerti csirke páros, hosszu: Ez olyan jól hangzik, hogy elkezdtem azon gondolkodni, hogy egy... »
- Sütőtökös rétes, wolff: spárgaszűzérmék, egy Fuji Finepix S5800 készülékkel fotózok, nem professzionális, de... »
- Sütőtökös rétes, spárgászűzérmék: szia, az ételek nagyszerűek, de egy rendes fényképezőgépet igazán megérdemelnének. »
Legtöbb komment
- Rituálék (5)
- Akkor ez most így hogy? (3)
- Olcsó bölcselkedések (3)
- Köztes-Európa (3)
- Metamorfózis (2)
A legjobbak
Kategóriák
- büdös (5)
- Egy tál maradék (16)
- ez mi ez? (54)
- frissen (capkodószan) (9)
- kalandor (48)
- nosztalgia (11)
- Ronda, és? (25)
- Saját fellengzős ételek (68)
- szégyen, de nem az enyém... (14)
- vallomás (11)
- Vérszagra gyűl az éji vad (2)
Linkek
